2017. szeptember 30., szombat

Arbitrium



Megint egy írókurzusos novellával érkeztem - ezúttal az utolsóval. A kurzus végén egy zárónovellát kellett írnunk, aminek egyetlen kikötése volt: témája az "életre szóló döntés" legyen. Akinek a novelláját elég jónak ítélték, azé kikerülhetett az Aranymosás oldalára. Az én novellám nem került ki, de azért szeretném megosztani veletek, mert ettől függetlenül én jónak tartom (ahhoz képest, hogy nem vagy jó novellaírásban, szerintem ez egész tűrhető). :) A novella az Arbitrium címet kapta.


– Apa, meséld el! – kiáltott a kisfiú, és úgy ugrabugrált apja lábánál, mintha tüskéken taposott volna. – Kérlek, meséld el, hogy lett belőled vadász! Meséld el, hogy lettél te a falu elöljárója!
A kisfiú szénfekete szemeivel áhítatosan pislogott fel apjára. A sok rohangálástól az inge egyik oldala teljesen kicsúszott a nadrágjából, összegyűrődött, és úgy lógott rajta, mint rongy a szárítón. Látszólag őt ez a legkevésbé sem érdekelte, ahogyan az sem, hogy egyik nadrágja szára be volt tűrve a kis csizmájába, míg a másik szabadon lelógott. Úgy festett, mint egy kis zsivány.
A nap épp akkor kezdte meg útját a föld felé, és hamarosan elérte a láthatárt, hogy rövid időre sötétségbe vonja a kis falut. Az idős férfi szemét egy pillanatra elvakította az aranyszínű fény, így leguggolt, hogy fia feje eltakarja előle a napot. A keze egy pillanatra ökölbeszorult, ahogy bánatosan a fiára nézett, de az észre sem vette. Megragadt a karját, és vonszolni kezdte a legközelebbi pad felé, közben az kiabálta: Meséld el! Meséld el! Meséld el!
A férfi felnevetett, majd hirtelen a hóna alá kapott, meglendítette és feldobta a levegőbe. Göndör kacaj szakadt fel a kisfiú torkán, majd a férfi elkapta, és újra feldobta. Mikor letette, az abbahagyta a nevetést, megütögette a lábát, és követelőzően nézett rá.
– Meséld el!
A férfi körbenézett a népes udvaron, ahol a többi falulakó már a vacsorához készülődött. A ropogó tűz körül asszonyok sürögtek, gyerekek ugrándoztak, míg a férfiak mind fáradtan ültek a padokon az egész napon át tartó vadászat után, várva az őket megillető vacsorára. A levegőt gyerekzsivaj töltötte be, a szél, ami meg-meglibbentette a szárítóra akasztott vizes ruhákat, elnyomta az asszonyok pletykálást. Főtt krumpli és hús illata szállt a koraesti, friss levegőben.
Arbitrium lakóira nyugodt, békés éjszaka várt. Aznap már senki nem fenyegette a kis falut, nem kellett ellenséges erőktől tartaniuk. Ritka, mégis nagyon értékes időszakok egyike volt ez. Hónapok óta a falut egyetlen támadás sem érte. A múltban Arbitrium mindig is a tolvajok, és más közösségek katonáinak célpontja volt: az erdő közelsége állandó élelmet biztosított, a bő termés, és az ivóvíz úgy csábította az ellenséget, akár a fény a lepkéket. Hogy Arbitrium túlélje az állandó ostromokat, olyan vezetőre volt szüksége, aki nehéz időkben nem habozott nehéz döntést hozni.
A falunak megvolt a maga módszere arra, hogy a legkiválóbb férfit tegye elöljáróvá, és a fia most pontosan ezt akarta hallani.
A férfi felesége tekintetét kereste, mintha csak tőle várt volna segítséget. Mikor megpillantotta, az asszony bánatos tekintete az övébe kapcsolódott, és hosszú pillanatokig nem is engedte el. Szomorú pillantása a szívébe markolt. Felesége szép, hosszú haja már kibomlott a fonatból, amibe reggel rendezte, hiszen naphosszat csak járt-kelt, dolgozott. Arca kissé nyúzott volt, hosszú szoknyája koszos a főzéstől.
– Meséld csak el – sóhajtott szomorkásan, mintha előre tudná, hogyan fog a fia reagálni a történetre. – Már elég idős. – Elfordult, hogy a tűz fölött megkevergesse az ételt, de aztán a válla felett hátrapillantott. – Te sem voltál több, mikor az apád döntés elé állított.
A férfi felsóhajtott. Lenézett kisfiára, aki továbbra is árgus szemekkel figyelte, és közben két marokkal szorított a nadrágját, ezzel szinte teljesen kihúzta a csizmájából. Alig pár órája tért vissza a vadászatról, a ruhája koszos és szakadt volt, de mivel a vacsora ott főtt a tűzön, nem panaszkodott. Fáradt volt és éhes, nem vágyott másra, csak egy kiadós vacsorára és alvásra.
Na de elmesélni azt a történetet… Ezt mindig is szerette volna elkerülni. Bármennyire is igyekezett, hogy erős férfit faragjon a fiából, aki épp olyan jó harcossá és vadásszá válik majd, mint ő, még nem jött el az ideje, hogy ilyesfajta régi históriákkal terhelje őt. Hisz ő maga sem lehetett több, tíz évesnél, mikor… Na igen, ez a történet nem kisfiúknak való. Ő maga sem szeretett rá gondolni. Ha csak tehette, elkerülte ezt az emléket. Hogy miért is rettegett tőle ennyire, azt ő sem tudta, hisz ez a döntés tette őt azzá, aki most volt. Hogy helyes volt-e vagy sem, az már nem számított.
– Apaa! – rángatta meg a fiú a nadrágját. A hangja türelmetlenül csattant, és lebiggyesztette az ajkát.
– Jól van, jól van – sóhajtott.
Minél előbb mondja el neki, annál hamarabb hagy fel a kérdezősködéssel, és annál hamarabb fakul bele az emlék a múlt ködébe. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy erre gondol – fogadta meg, de a tenyere mégis izzadni kezdett. Ismét a fia hóna alá kapott, és a térdére ültette, majd halk hangon mesélni kezdte a történetet…

Mélységes csend honolt a sötét erdőben. Sem a szél, sem az állatok nesze, de még a kisfiú lélegzete sem hallatszott. A nap sugarait, annak ellenére, hogy delelőre járt, feltartóztatták a fák sűrű lombjai, kísérteties árnyékokat rajzolva az erdő minden zugába, hogy aki arra járt, azt hihette ezernyi rémalak követi.
A kisfiú legalábbis ezt hitte. Szorosan markolta a kantárt, melynek végére egy szilaj, szénfekete lovat kötött. Szélvihar, ez volt a ló neve. Az állat olyan nyugodtan lépdelt mellette, mintha csak a legelőre vitték volna, hogy megetessék, nem pedig egy sűrű erdő közepére. A kisfiú erőt merített lova bátorságából, és úgy kapaszkodott belé, akár egy védelmezőbe. A ló patái semmiféle neszt nem vertek, csak farkának csapódása hallatszott néha-néha, de a fullasztócsend mintha elnyelte volna ezt a hangot is.
A kisfiú hátrapillantott a válla felett, tekintete találkozott az apjáéval. Az övéhez hasonló kék szempár nézett vissza rá, de az ő ajkai komoly, vékony vonallá szűkültek, amitől a fiút kirázta a hideg. Előrefordult, vezette tovább a lovát, közben pedig apja szavain járt az esze:
„Elérkezett a férfivá válásod ideje. Hozd ide a lovad!”
Hogy miért kellett Szélvihar a férfivá váláshoz, azt a fiú nem értette.
„Szélvihar épp most evett! Így nem szabad felülnöm rá!” – válaszolta. Ekkor apja mérgesen fújt egyet, és olyan villanás rohant végig a kék szemeken, mint az őszi villám az égbolton. A fiú megértette, hogy ne ellenkezzen. Kivezette lovát az istállóból, és szolgák hadával nekiindultak a sötét rengetegnek.
Ahogy az erdő fái lassan elhaladtak mellette, a kisfiúnak eszébe jutott a nap, mikor Szélvihart kapta. Az apja hozta haza neki az egyik vadászatról. Vadló volt, amit a falusiak általában baljós árnynak tekintettek, és elüldözték, de az apja kivételt tett ezzel az állattal. Azt mondta neki, sokat segíthet még az ő nevelésében, és a kisfiút nem is érdekelte, hogy valóban így van-e. Tetszett neki az állat, hamar meg is szerette, így hát nem ellenkezett, csak bólintott, és az istállóhoz vezette, hogy megetesse, megitassa, majd lecsutakolja. Az erdő minden szennye belegabalyodott az állat sörényébe, a szőrét csak sok-sok holdforduló alatt tudta olyan széppé varázsolni, mint amilyen most volt. Nem is volt könnyűfeladat az állat közelébe férkőzni, hisz az minduntalan menekülni próbált, vagy épp rátámadt az emberekre.
– Itt jó lesz! – szólt hirtelen az apja.
A fiú megtorpant, lova idegesen topogott mellette, patájával a földet kezdte túrni. A fiú kezét a hátára tette, nyugtatásképp megpacskolta. Hogy magát vagy a lovát csitította-e abban nem volt biztos.
– Mi van itt? – nézett körbe a fiú.
Ugyanolyan bokrok és fák álltak itt is, mint az erdő szélén. Még az illat is ugyanaz volt: fenyőgyanta, friss fű illata, és egy kis doh. Mitől is más ez a hely, mint a többi?
Hátrapillantott. A szolgák megtorpantak, és egy sorba rendeződtek az apja mögött. Mind lehajtották a fejüket, karjukat hátuk mögött összekulcsolva álltak.
A fiú utálta ezt. Tiszta szívéből gyűlölte azt, ahogyan a falusiak a szolgákkal bántak. Apró keze megremegett a dühtől, majd ökölbeszorult, ahogy végigpillantott az alázatosan lehajtott fejjel álló embereken. Pillantása egy magas férfi mellett, lehajtott fejjel álló lányra tévedt. Hosszú, fekete haja kócos copfba volt rendezve, néhány kiszabadult tincs eltakarta a kislány apró, szív alakú arcát. Ruhája koszos és szakadt volt, kezei érdesek és sebesek, arcán piszokfolt sötétellett. A kisfiú egy pillanatig nem tudta levenni róla a szemét. Arra az egy pillanatra hirtelen elfelejtette, mi lesz, ha apja észreveszi, mi lesz, ha megtudja, hogy a lány és ő barátok. A lány hajszálnyit feljebb emelte a fejét, majd óvatosan felpillantott rá. De épp csak egy pillanatra akaszkodott össze a két gyermekszempár, mert aztán kisfiú apja intett az egyik szolgának, és mindketten feleszméltek. A kisfiú elrántotta a fejét, és a földet kezdte vizslatni, ökölbeszorított ujjai között izzadság gyöngyözött.
Miféle gyűlöletes szokás ez? – gondolta magában. Hogyan is lehetne őket a származásuk, vagy a vagyonuk alapján ilyesféle szabályokra kötelezni? Miért kell nekik az olyan emberek körül ugrálniuk, mint az apja?
Az egyik szolga apja intésére előrelépett, lehajtott fejjel átnyújtott a férfinek egy íjat, majd meghajolva hátrált, végül visszaállt a sorba.
A fiú értetlenül figyelte mindezt, próbálta kitalálni, mire készül az apja. Megigazította a kis kabátot a nyaka körül, mert kezdett benne melege lenni. Bár őszre járt az idő, kellemetlenül fullasztó volt a levegő.
– Fiam… – szólalt meg az apja, komoly tekintettel figyelve a fiát. – Eljött az idő, hogy igazi férfivá válj, aki majd megvédi a falunkat, miután én meghaltam.
A kisfiú szaporán pislogott.
– De miért halsz meg?
Apja harsányan felnevetett, és leguggolt a fia elé, hogy a szemük egy magasságban legyen.
– Mert előbb-utóbb mindenki meghal. És ha az a nap eljön, tudnom kell, hogy van valaki, aki vigyázni fog anyádra és Arbitrium lakóira. A falunk sok ellenséget vonz ide. A vizünkre, az állatainkra, az otthonainkra áhítoznak. – A férfi megfogta a fia vállát. – Neked, fiam, meg kell akadályoznod, hogy elfoglalják a falut.
Bár nem értette, azért a fiú bólintott. Nem tetszett neki apja komoly hangja, és az a furcsa érzés a mellkasában, de azért biccentett, és igyekezett megnyugtatni az apját.
– Ezen a próbán… Nem, ez nem a megfelelő szó. Ezen a kihíváson ennek a falunak minden vezetője átesett már. Én is megtettem, mikor annyi idős voltam, mint te.
– Miféle próba?
A férfi a vállánál fogva a ló felé fordította a fiát. Az zavartan pillantott az állatra, majd az apjára.
– Szélvihar a kedvenc lovad, igaz? Kötődsz hozzá.
A fiú reszketegen bólintott. Hogy miért remegett a keze, maga sem tudta.
– Ahhoz, hogy megfelelő vezető válhasson belőled, meg kell tanulnod áldozatokat hozni – mondta halkan az apja. Talán csak a képzelete játszott a fiúval, de mintha enyhe szánakozás csengett volna a hangjában. – Feláldozni valamit, amit szeretsz, valamiért, ami fontosabb. Valamiért, ami nem csak neked, hanem az egész közösségnek fontos. Ugye érted, miről beszélek?
Nem értette. Vagy csak nem akarta. Mert ha nem értette volna, akkor a keze nem remegett volna úgy, a gyomra nem szorult volna össze, és nem érezte volna úgy, hogy hirtelen összedől körülötte a világ.
– Ez a kihívás… vagy nevezheted akár egy életre szóló döntésnek is… Meghatározza majd az egész további életedet. Meghatározza, hogy válhatsz-e Arbitrium vezetőjévé, vagy sem. Hogy szolga leszel-e, vagy vezető. A döntés rajtad áll. Jól kell választanod.
– Mit kell választanom? – Ez a gyáván elvékonyodó hang tényleg az ő hangja? Csak így lehet, abban a pillanatban ugyanis a félelem mérgező kígyóként szorította össze a torkát.
– Ez a ló itt… Mindennél fontosabb a számodra. – Az apja hangja elhalkult, halk sóhaj szalad ki rajta, mintha… mintha ő sem akarná azt, amit mondani fog. A kisfiú keze megfeszült a kantáron. – Azt akarom, hogy válassz közte, és a jövőd között. Választhatod a lovat, és semmiféle vezető nem válik belőled. Gyávaként futamodhatsz meg, mint ahogy ezek a szolgák itt! – mutatott körbe, de a szemét nem vette le a fiáról. – Vagy választhatod a jövődet, és egy napon olyan vezető válhat belőled, mint amilyen én vagyok.
A fiú térde megbicsaklott.
– Mit… mit kell tennem?
Az apja felemelte az íjat, és a fia kezébe tette. Rászorította ujjait a markolatra, majd felnyúlt, és kivett egy nyilat a tokból.
Ha a világ abban a pillanatban összedőlt volna, még az sem lett volna olyan rossz – gondolta a fiú kétségbeesetten. Még ha abban a pillanatban meg is nyílt volna a föld, vagy egy vihar végigpusztította volna a falujukat, megölte volna az összes állatot, és elpusztította volna a termést, az sem lett volna olyan szörnyű, mint ez. A keze se remegett volna így, és a félelem sem szorította volna össze a torkát. A lába sem akart volna összecsuklani. Könnyek… azok talán folytak volna az arcán, de nem olyan keserű és égető patakként, mint most.
Apja segített neki: behelyezte a nyilat a fa és a göb közé. A nyíl hegyét olyan egyértelműen emelte Szélvihar felé, hogy sehogyan sem lehetett félreérteni.
– Ha meg tudod hozni a megfelelő áldozatot… te leszel a következő vezető. Ha nem… szolga leszel egész életedben. – Apja felállt mellőle, és hátralépett, de a fiú feje felé rezzent, mert az apja még egy utolsó szót mormolt a fülébe. Nem tudta, jól hallotta-e, vagy csak képzelte, mert ezt akarta hallani. Mindenesetre a szó ott csengett a fülében: sajnálom.
A kisfiú agyán akkor egyetlen gondolat röppent végig: ha jól választ, egy nap ő is olyan nagy ember lesz, mint az apja. És a nagy emberek komoly döntéseket hoznak. Azon a napon, mikor belőle is nagy ember válik… felszabadítja a lány!

– Hogy mit választottam, már te is tudod – fejezte be a férfi a történetet. Hangja halk volt, érzelmekkel teli. Még most, annyi év után is fájdalmat okozott az emlék. – Apám halálának egyhamar híre ment, s hamarosan új ellenségek törtek rá az otthonunkra. – Elhallgatott, és felemelte a fejét, amiről nem is tudta, hogy lehorgasztotta. – Mindet legyőztem. Ha aznap nem ezt a döntést hozom, Arbitrium ma már talán nem létezne.
A kisfiú pár pillanatig hallgatott, amit a férfi nem tekintett jó jelnek. Épp meg akarta kérdezni, mire gondol a fia, mikor az egy hirtelen mozdulattal már le is ugrott róla. Csípőre tette a kezét, és vádlón meredt az apjára a sötét haja alól, ami a szemébe hullt.
– Miért találtál ki ilyen szörnyű történetet, apa? – förmedt rá. – Miért nem mondtad azt, hogy nem akarod elmesélni? Nem kellett volna hazudni! – Bosszúsan megrázta a fejét, de a következő pillanatban már meg is feledkezett a haragjáról, mert az egyik fiú megragadta a karját és játszani hívta. Fia elrohant, a férfi pedig halkan felsóhajtott. Hogy a szíve könnyebb lett egy kicsit, az biztos. S ha másért nem is, a saját megnyugvása érdekében jó volt, hogy elmesélte ezt a fiának. Hiába mondogatta az apja, hogy évszázadok óta ez a hagyomány… Ő már akkor eldöntötte, hogy szakít a hagyományokkal, mikor először fogta kezébe a fiát. Voltak kevésbé rémes, és szívet tépő próbák is, amik bebizonyították, hogy képes lesz megóvni Arbitrium lakóit.
Még emlékezett rá, ő maga miért döntött annak idején úgy. Ránézett feleségére, és egy pillanatra újra látta az alázatosan fejet hajtó kislány koszos, mégis csodaszép arcát. Már akkor tudta, ami mostanra biztosra vált: feleségének sokkal jobban állt a csinos szoknya, mint a rabszolga ruha.
Mikor a nő felé pillantott, a tekintete találkozott a férjéjével. Az asszony ajkára halvány mosoly kúszott, és cseppet sem tűnt szomorúnak, vagy csalódottnak.
– Nem is baj, ha nem hiszi el – mondta az asszony lágyan. – Jobb neki így.

A véleményetekre számítok!

2 megjegyzés:

  1. Úgy írsz, hogy mindent látok én is, érzem amit ők is, hallom amit ők hallanak. Annyira de annyira szeretem! Szegény lovat nagyon sajnáltam, és sztem az áldozathozást is meg lehetett volna hozni maskepp :( ( amuugy, ugye a lovat lotte le es nem az apjat? Mert most így visszagondolva kicsit bekavarodtam :D )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehogy az apját lőtte le. :D A paci lett az áldozat.

      Törlés