2017. július 17., hétfő

Utolsó lélegzetvétel...

Az égen úszó, komor felhők egymásba kapaszkodva, közös erővel takarták ki a narancs színben ragyogó napot, sötétségre ítélve az alatta elterülő kopár pusztát. A kukoricamezőt egy hosszú, kanyargós betonút osztotta ketté, ami egy kis falut kötött össze egy nagyvárossal, de az út késő délután néptelen volt. A szél hol végigszaladt a kukoricák között, megzörgetve a leveleit, hol teljesen elhallgatott, mintha nem tudná eldönteni, hogy tovább zargassa-e a kis vidék lakóit, vagy végleg távozzon.
Mielőtt továbbindult volna, még belekapott egy aranyszínű hajzuhatagba, keszekusza táncra hívva a szálakat, melyek beszőtték a szépséges arcot. Egy lány várakozott a kopár út szélén, hosszú szoknyájával játszott még egy utolsót a tavaszi szél, majd fájdalmasan tovaszállt, új utakat keresve. A lány szőke tincsei visszahulltak a vállára, szoknyája megpihent. A kék szemek, akár az óceán tükre, a távolba meredtek, vártak valamire. Kezeit összefonta a melle előtt. Nem fázott, csupán türelmetlen és izgatott volt. Egy varjú hangos károgására fölkapta a fejét, és megborzongott a sötét felhők hömpölygő látványától.
A messzi távolból halk búgás törte meg a csendet. A lány arra kapta a fejét, és boldog mosoly terült szét az arcán; olyasféle mosoly volt ez, amit az angyalok is megirigyeltek volna. De hát irigyelték is, mi másért szabtak volna olyan sorsot a lánynak, amilyen várt rá?
Nemsokára kibontakozott egy koromfekete motor alakja, a rajta ülő motorosával együtt, ahogy a lány felé száguldottak. A lány leengedte a kezét, arca felragyogott, mikor a motor port kavarva megállt mellette.
Utasa egy fiú volt, aki lánnyal lehetett egyidős. Mézbarna haja a válláig ért, de mindig összekötve hordta, vonásai lágyak és kellemesek, ajkainak teltsége magára vonzotta minden lány tekintetét. Ám az ő zölden örvénylő szemei csakis az aranyhajú lányt látták meg, csakis őrá figyeltek fel. Tekintete mélyén sok minden lapult, de ebben a pillanatban színtiszta szerelem tükröződött bennük, ahogy rápillantott a lányra. Leszállt a motorról, majd mielőtt a lányhoz fordult volna a csomagtartóhoz ment, és felnyitotta. A lány látta az ajkán bujkáló mosolyt, ami oly kedves volt a szívének. A fiú lecsukta a fedelet, majd a háta mögé rejtett kézzel a lány elé lépett. Szeme végigsimogatta a gyönyörű arcot, lecsúszott a lány kecses nyakára és megpihent a válla ívén. Szépsége, kedves mosolya, szemeinek tündöklő kéksége megdobbantotta a fiú szívét. Ajkainak vörössége csókra hívogatta, törékeny alakja ölelésért kiáltott. A fiú egész lényével magához akarta húzni a lányt, s látta égő tekintetén, hogy ő ugyanerre vágyik. A lány szemei lecsúsztak a fiú ajkaira, végigsiklott izmos alakján, majd ismét megállapodott zöld szemein.
A fiú közelebb lépett, a lány barack és vanília illata egy pillanatra elbódította. Felemelte a kezét, megmutatva a benne rejlő kincseket.
– Boldog évfordulót! – súgta lágy hangon, mosolyogva figyelve a lány reakcióját. Az a tenyerében fekvő dobozkára és a szál rózsára pillantott, szíve hevesen dobogott a mellkasába. A dobozért nyúlt, és felpattintotta a bársonyfedelet. Egy szív alakú medál feküdt benne, elülső fedélkéjén két apró vésettel, mely az ő neveik kezdőbetűje volt. A lány jól látta, hogy a medált ki lehet nyitni. Remegő kezekkel felkattintotta a fedelet. „Az utolsó lélegzetemig…” Ez állt az egyik oldalon. A másikon a fiú mosolygós arca nézett fel rá, olyan boldog mosollyal, ami élő másán is szétterült. A lány könnyekkel a szemében nézett fel a fiúra. Az kiemelte a medált a dobozból, majd a lány mögé lépett. Belefúrta ujjait a selymes szálak tengerébe, majd előrekotorta őket, és levette a lány nyakában lógó láncot. Rátette a medált, majd visszaakasztotta. Keze rásimult a puha, törékeny vállakra, minden érintés édesen visszhangzott a testükben. A lány megérintette a láncot. Melegség áradt szét a testében, egész lényében boldogság áramlott végig. Szembefordult a fiúval, aki mosolyogva figyelte. Majd lehajolt, és ajkait a lányéhoz nyomta. Karjai körbefonták a kis testet, magához húzta, mintha magába akarná olvasztani, úgy csókolta, mintha most csókolhatná utoljára. A lány karjai épp így fonódtak a fiú köré, épp azt a boldog elégedettséget érezték mindketten.
– Most te jössz – súgta a fiú a fülébe. Ajkával megérintette a nyakát, lecsúszott a vállára, a kulcscsontjára, majd ismét a nyakára. A lány megborzongott a gyönyörtől.
– De neked kell vezetned.
A fiú ragyogó mosollyal válaszolt. Átadott a lánynak egy bukósisakot, majd felült a motorra, és fél kézzel felsegítette maga mögé a lányt. Az szorosan átkarolta a fiú derekát és mellkasát.
– Indulhatunk?
– Csak ne olyan gyorsan – kérlelte a lány. Félt a motoron, de a fiút még jobban féltette. Valahányszor elment, az aggodalom mérges kígyóként tekergett benne, addig nem tudott megnyugodni, míg haza nem ért.
– Semmi bajod nem esik. Ígérem.
Jaj, ha tudta volna…
A fiú beindította a motort, majd a gázra lépett, és sebesen kilőtt. A lány felsikoltott, a hangot elkapta a szél, és vitte, vitte messzire a tavaszi naplementében. A lány belefúrta arcát a fiú hátába, nedves föld és tavaszi fák illata keveredett az orrában. Lehunyta a szemét, úgy fektette fejét a fiú ingére. A szél elragadta a haját, aranyszín folyóként húzva a lány háta mögött. Belefúrta orrát a fiú hajába, magába szívta az illatát. A fiú a kormányt markolta, szíve ezerszer gyorsabban vert, mint máskor, s ennek nem az adrenalin volt az oka, ami végigáramlott az ereiben. Érezte a lány simogató kezeit a mellkasán, puha arcának érintését a nyakába, barack és vanília illatát az orrában. Tudta, mennyire fél, de azt is, mennyire megbízik benne. A lány belecsókolt a nyakába, tenyere végigkúszott a karján. Rá kellett volna szólnia, hogy ne terelje el a figyelmét a vezetésről, de az édes, kínzó érintéseket jobban vágyta, mintsem véget vessen nekik.
Egyikük sem vette észre, hogy a felhők megadóan utat engedtek a a nap ragyogó sugarainak. Vérvörös fény vonta uralma alá a sötétséget, és telepedett rá a kopár pusztára; s a motorozó párra. A lány még sosem volt olyan boldog, mint mikor arra gondolt, mit fog szólni a fiú, mikor meglátja az évfordulójukra kapott ajándékát. Izgalom kerítette a hatalmába, alig várta, hogy megérkezzenek. Belecsókolt a fiú nyakába, újra és újra.
A fiú az útra szegezte zölden örvénylő szemét, de teljesen tudatában volt a lány jelenlétével. Ajkai elnyíltak, csókra vágytak, karjai megfeszültek, ölelésre várva, egész testével kívánta a lányt. Kívánta őt, míg csak a szíve dobogott.
Határtalan boldogság töltötte be a levegőt, két lélek sugárzó darabjai játszottak egymással a tavaszi naplementében. Felhőtlen boldogság, kibontakozó szerelem fonódott össze a borult ég alatt.
A hajtűkanyarban a fiú oldalra döntötte a motort, így akarván bevenni a veszélyes ívet.
Egyikük sem hallhatta a közelben felmorduló teherautó hangját, hisz a szél olyan hangosan süvített a fülükben, hogy saját és egymás szívverésén kívül mindent kizárt. A lány nem is láthatta, nem is hallhatta. De a fiú látta.
Szívbemarkoló, jeges rémület cikázott végig a testén, minden tagját megmerevítette a határtalan félelem. Nem volt már idő lassítani, nem volt idő kiáltani sem.
Egyikük sem hallotta a szél panaszon süvítését, és már egyikük sem érezhette meg az eső hideg szilánkjait. A fiú még utoljára magába szívta a lány illatát, utoljára kiélvezte bőrének selymes, lágy tapintását, a melegséget, ami áradt belőle. Nem mondhatta ki utoljára, mennyire szereti. Azt sem mondhatta már, mennyire sajnálja, hogy csalódást okozott, mennyire sajnálja, hogy a lány hiába bízott meg benne.
Egyikük sem érezte a fájdalom lángoló kínjait, vagy hallották a rettenetes, szívbemarkoló csattanást, mikor a teherautó maga alá gyűrte a motort. A szerelem lángjai csaptak fel utoljára a szívükben, majd aludtak ki; örökre.

2 megjegyzés: