2017. június 6., kedd

Jeaniene Frost - Félúton a sírhoz | Ajánló




Fülszöveg:

Senki sem hisz a vámpírokban. Catherine azonban tudja az igazságot. Anyját egy vámpír erőszakolta meg, ezért bosszúból a félvámpír lány évek óta üldözi az élőhalottakat, hátha egyszer a tettes is horogra akad. Egy nap azonban óvatlanul besétál a vámpír fejvadász csapdájába. Bones az egyik vámpírmester, akit gyilkos horda üldöz, így ajánlatot tesz Catnek; együtt talán legyőzhetik a hordát és felkutathatják Cat apját, de ahhoz a lánynak előbb osztoznia kell Bones sorsában; vámpír harcossá kell válnia.


Ezután a könyv után az ember pocsékul érzi magát, ha nincs meg neki a folytatás, és nem tudja azonnal tovább olvasni. A "falni a lapokat" mondás itt szó szerint értendő. A Félúton a sírhoz egyike azon könyveknek, ahol nem akartam főbe lőni az írónőt, hogy mégis, hogyan találhatott ki ekkora sületlenséget (nyugalom, nincsenek gyilkosságra való hajlamaim, csak szeretem elképzelni, mikor valami eget rengető marhaságot olvasok). 
   Kezdjük példának okáért a vámpírokkal: miért van az, hogy Stephenie Mayernek csak egy csillogó unikornisra futotta, míg Jeanienek már volt fantáziája értelmes, hihető lényeket megalkotni? Az, hogy itt a vámpírok tökéletesen normális jellemzést kaptak kellemes csalódás volt. Végre találkoztam olyan  vérszívókkal, akik nem úgy néznek ki, mint a karóra húzott hullák a filmekben, és ezt iszonyúan élveztem. Itt a példa arra, hogy egy vámpíros sztorit jól is meg lehet írni, olyan teremtmény-leírással, amitől az emberek nem szeretnének kiugrani az ablakon. (Az Alkonyat rajongóktól ezúton elnézést kérek.)
  Bevallom, az Alkonyat után nem nagyon mertem neki állni vámpíros sztoriknak. Akkoriban százezrével zúdították a sablonosabbnál sablonosabb vérszívós könyveket a gyanútlan olvasókra és nem szerettem volna én lenni a következő áldozat. Ezt a könyvet az unokatesóm hozta nekem, szóval nem igazán volt választásom. 
  Már az első 20 oldal után tudtam, hogy kifogtam a főnyereményt. Vámpíros sztori - pipa. Kaland - pipa. Jó pasi - pipa. Szerelmi szál (nem nyálas) - pipa. 
  Szokásom, hogy a könyveim elejébe beírom, mikor kezdtem el olvasni és mikor fejeztem be, mivel a memóriám egy aranyhal szintjén van. Ezek alapján 2 nap alatt olvastam ki a könyvet - és nem véletlenül. 
  Ha azt mondanám, hogy a kedvenc szereplőm nem Bones (férfi főszereplő) volt, hazudnék. Van egy olyan rossz szokásom, hogy belezúgok a férfi karakterekbe és ez némileg elhomályosítja az ítélő képességemet, de most megpróbálok racionális képet festeni róla. 
  Bones egy kemény, szarkasztikus, öntelt (nem idegesítően, hanem viccesen) pasi, aki minden keménysége és rossz-fiúsága ellenére is képes kimutatni az érzelmeit, és nem érzi magát kevésbé férfinak tőle. 

Kedvenc idézetem tőle:


    "Egyszerűen nem válhatnak el az útjaink, Cicuska, mert szeretlek téged. Nagyon szeretlek."


És ha már itt tartunk: becenevek. Végre, végre, végre egy becenév, ami nem a "drágám", "szívem", "édesem", "szerelmem" és más hasonló csöpögős megszólítás. Ha elolvassátok, megértitek az eredetét.
Cat... Megint csak végre, végre, végre. Végre egy kidolgozott főszereplő, végre valami egyediség. Nem az a szürke kisegér, aki állandóan szomorú, állandóan csendes, meg a szokásos sablonok. Nagyszájú, pofátlan, ami a szívén az a száján. Lehet azért tetszik ennyire a karaktere, mert magamat látom benne. 
  Aki az idegeimen táncolt, az a drága anyuka volt. Hogy hogy viselkedhet egy anya így, azt fel nem foghatom... Cat helyében már réges-rég otthagytam volna azt a nőt, már csak a saját érdekemből is, mert Cat nem érdemelte meg, amit attól a nőtől kapott... 
  Egyébként ahány karakter, annyi személyiség jellemzi a könyvet. Amit csak azért említek meg, mert nagyon sok könyvnél nem érzek ilyen kidolgozottságot, csak felszínes jellemeket.
  A története sem egy átlagos, nem túl eseménydús história, hanem nagyon is izgalmas, nincsenek logikai bakik, ami miatt az ember kizökken a világból, nincsenek nyitva hagyott, megválaszolatlan kérdések, amik után az embernek hiányérzete van.
  A könyv folytatásos, és elárulom: a folytatás ugyanolyan izgalmas, érzelmes, veszedelmes és fergeteges, mint az első. Egyike azon keveseknek, amik nem laposodnak el az első két kötet után.
  Egyetlen apró nagy bajom van az egésszel: a rémségesen ronda borító. Nem értem. Nem értem, hogy sikerült ezt a borítót hozzárendelni ehhez a történethez, mikor semmi, de semmi köze nincsen hozzá... Azért nem teszem most ide a magyar borítót, mert nem szeretném senkinek sem elvenni a kedvét a könyvtől. De higgyétek el, semmi köze nincs a borítónak a könyvhöz, legalábbis nem olyan értelemben, amire minden normális ember gondol, ha ránéz. 
  De a történet kifogástalan, illetve azért mégis akad egy probléma: hogy nincs belőle végtelen mennyiségű kötet. :(
Eredeti (normális) borító


Idézetek:



"– (…) ne feledd, hogy csak akkor légy jó, ha a rosszalkodás nem szórakoztatóbb!"



"– Nem nézel. – Közelebb húzódott, s már teljesen zöld volt a szeme. – Átnézel rajtam, mintha itt sem lennék. Rám nézel… és nem egy férfit látsz. Egy vámpírt látsz, és ezért nem törődsz velem. A múltkori hétvége kivételével. Amikor átöleltelek és megcsókoltalak, láttam a szemedben felébredni a vágyat, és tudtam, hogy akkor egyszer tényleg annak látsz, ami vagyok. Nem csak egy dermedt szívnek valami porhüvelyben. Azt szeretném, ha megint így néznél rám most, és nem kennéd a drogokra. Kívánlak. – Halovány mosoly ült ki a szájára, mikor ezt kibökte. – Az első pillanattól kezdve, és ha azt hiszed, hogy nem támad fel bennem a vágy, ha melltartóban üldögélsz mellettem, nagyon tévedsz. Csak éppen nem megyek oda, ahová nem hívnak."
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése