2017. szeptember 22., péntek

Írókurzusos novella



Ez a novella is az írókurzusra készült. Meg volt adva néhány mondatban az alapsztori, és aköré kellett építeni a novellát. :) Egyébként nem azért lett ilyen kis rövid, mert lusta voltam, hanem mert megvolt szabva, hogy 2 oldal lehet maximum, és az enyém így is átcsúszott 3 oldalba, úgyhogy a végét muszáj volt "öszecsapnom". :/ Ha majd egyszer lesz sok-sok időm, akkor megírom rendesen is.

Csak akkor vettem észre a lábam köré tekeredő indát, amikor már késő volt. Az egyik pillanatban még a mögöttem eldördülő lövések elől menekültem, a következőben pedig az egész talaj szó szerint kicsúszott a lábam alól. A hosszú, zöld növény felrántotta a bokám, és hajszál híján lefejeltem egy kősziklát, mikor a világ fejjel lefelé fordult. A következő pillanatban húsz méterrel a föld felett lebegtem, egyik lábamra inda tekeredett, a másik pedig terpeszállást idéző pózban lengedezett. Köpködve próbáltam megszabadulni a számba hatoló, csikorgó hajszálaktól, miközben a kezem a föld felé meredt.
Olyan cifrát káromkodtam, hogy anyu biztosan lekevert volna egyet.
Az inda fel-le lóbált engem, a nedves avar hol közeledett, hol távolodott, amitől felfordult a gyomrom. Nagyon is közelről puskadördülés hasított a levegőbe. A hangra ezernyi rémült madár csivitelve röpült szanaszét, felkavarva a fák addig nyugodt lombjait. Dübörgő léptek rázták meg az erdő általában oly különös csendjét. Alattam a kavicsok pattogni kezdtek, és egy mókus szaladt fel ijedten a fára, amin csüngtem. Ha nem lett volna lehetetlen, azt mondanám az inda a lábam körül megfeszült. A le-fel való himbálózás megszűnt, és úgy lógtam le a fáról, mint egy szál kolbász a füstölőben. Alig pár másodperccel később az egyik bokor mögül vagy húsz vadász- és légpuskával felszerelt férfi rontott ki a kis tisztásra. Megtorpantak, és ide-oda kapkodták a fejüket, áttúrtak minden bokrot, és benéztek minden fa mögé. Egyértelműen utánam kutattak. Visszafojtott lélegzettel forogtam a saját tengelyem körül, és közben azért imádkoztam, hogy fel ne nézzenek.
Mindannyian teljesen hétköznapi ruhákat viseltek, farmert és pólót, acélbetétes bakanccsal, ami kicsit sem tetszett nekem, tekintve, hogy néhány perce még azzal akartak agyontaposni. Ha engem kérdeznek, ezekhez a féleszű erdőpusztítókhoz jobban illett volna valami terepmintás, katonai felszerelés, akkor kevésbé éreztem volna úgy, hogy a sajátjaink fordultak ellenünk… Esetleg még azt is bemagyaráztam volna magamnak, hogy csak parancsot teljesítenek. De ezeknek itt semmi mentségük nem volt.
– Nem lehet messze a lány! El kell kapnunk, mielőtt értesíti az asszonyokat! – utasított az élen haladó férfi, majd egy karmozdulattal jelezte, hogy kövessék. A többi fegyveres utána indult, és pár pillanat múlva a kis tisztás, ami felett lógtam kiürült.
Hogy lehettek ennyire tökkelütöttek, hogy nem vették észre, ami az orruk előtt volt? Na, nem mintha bíztatni akartam volna őket, de hát azért teljesen logikus lépés lett volna felnézni, nem akar-e valaki a nyakukba ugrani…
Nem tudtam tovább gondolni a mondatot, mert abban a pillanatban, hogy rémségesen mély csend telepedett az erdőre, az inda engedett a szorításán, és ép ésszel fel nem fogható dolgot művelt: lassan leeresztett a földre. Pár méterre a talajtól felkapaszkodtam, és talpra érkeztem, de a sok vértől, ami a fejembe szállt megtántorodtam, és az egyik fának ütköztem. A tenyeremet sértette az érdes kéreg, mégsem vettem el a kezem. A talpam alatt a fű puhán simogatta a bokámat, és a szél is mintha körül táncolt volna, örülve, hogy épségben megúsztam a kalandot.
– Na, álljon meg a menet… – dörmögtem magamban. Felnéztem, és rögtön meg is láttam azt a bizonyos indát… ami teljesen ártalmatlanul, rendes indához méltóan lógott le a fáról. Összeszűkült a szemem. Egy mókus szaladt el mellettem a fán, mire összerezzentem, és elugrottam onnan.
– Nem kell megijedned tőle, nem bánt.
A létező leggyönyörűbb hang csendült fel a hátam mögött. Megpördültem, és hunyorognom kellett, mert a lemenő nap vérvörös fénye elvakított. Az a fény megcsillant a bokrok levelein, a fákat sűrűn ölelő mohákon, és a kergetőző, apró lepkéken. A méregzöld leveleket mintha vér borította volna, úgy fedte be az alkonyi bíbor ezer árnyalata.
Nem, az erdő sosem volt gyönyörű.
Nem gyönyörű volt, mikor a hajnali fény áttört a fák sűrű lombja között, arany sávot festve a levegőbe, mintha egy apró csoda szállt volna a földre, hogy a halk, nyugodt erdőben leljen menedékre. Nem volt gyönyörű a lustán csörgedező patak sem, ami olyan áttetszően folydogált, hogy az ezüstös habok között tisztán látszottak az iszapba ágyazódott kövek, vagy a vizet kedvelő növények színpompás kavalkádja. És hogy gyönyörű lett volna az erdőben élő minden állat hangját hallani, ahogy reggelente felébrednek, vagy épp a madarak csivitelése, ahogy élelem után vadásznak? Nem. Az meg végképp nem volt gyönyörű, ahogy a mindent befedő, méregzöld vegetáció körbevett, és lélegzett körülöttem. Az erdő egyetlen, apró, észre sem vehető szeglete sem volt gyönyörű.
Mindez csodálatos, és olyan mérhetetlenül varázslatos volt, hogy néha szavakat is képtelen voltam találni, hogy leírjam. Mindez: az érintetlen természet, a frissesség és szabadság bódító illata, a legkisebb és a legnagyobb állatok halk nesze, lélegzete, hangja, vagy meztelen talpam alatt a puha avar… Mindez a szépség úgy varázsolt el egészen kicsi korom óta, hogy a bűbáj azóta sem szállt fel a szememről. Szűnni nem akaró vonzás kötött ide, ebbe a különösen élő, mégis végtelenül nyugodt erdőbe.
Amit el akartak pusztítani.
A nap rubinfényében a felém közeledő alak hamarosan tisztán kivehetővé vált. A legkülönösebb fiú volt, akit valaha láttam. Nem is azért, mert szokatlan, levélre hasonlító lábbelit viselt, és nem is hihetetlenül magas alakja miatt, vagy a szemének különös, vékony vágása végett. Talán csak a fények játszottak velem, de a szeme mintha a lila legkülönösebb árnyalataiban játszott volna. A haja – te jó ég – olyan fehér volt, mint a decemberi puha hótakaró, és pontosan olyan selymesnek is tűnt, ahogy a vállara omlott. Az öltözéke volt azonban mind közül a legkülönösebb: mintha hatalmas lapuleveleket terített volna a teste köré, és aztán egy hasonlóból varrt volna magának nadrágot, aminek az alja cirádás és tépett volt, alóla kikandikált sötét bőre – ami gyönyörű kontrasztban volt hófehér hajával. De mindezek nem is döbbentettek meg annyira, mint a szemében csillogó, meleg érzelem: mintha pontosan tudná, ki vagyok. Mintha ismerne.
Mi vagy te? – akartam kérdezni, de még időben rádöbbentem, ez mennyire helytelen lenne.
– Ki vagy te?
– Sebastian. Ennek az erdőnek az ura – felelte ismét azon a csodálatosan dallamos, mégis halk hangon, amivel megszólított.
Felvontam a szemöldököm.
– Nem is tudtam, hogy van az erdőnek ura.
Mély, végtelenül szomorú sóhaj tört fel belőle.
– Van, és most rettenetesen aggódik amiatt, ami az erdő ellen készülődik.
– Azokra a fegyveresekre gondolsz, akik le akarják ölni az állatokat, hogy bundát, és trófeát készítsenek belőlük? És akik végigkergettek a te erdődön?
Alig láthatóan biccentett, és döbbenetesen lila szemei elsötétültek.
– Még szerencse, hogy itt voltam – mondta nyugodt hangon. – És segítségül hívtam az erdőt.
Pislogtam. Most ezt egészen biztos nem úgy gondolta.
– Tessék?
Újabb, mély sóhaj volt a válaszom. Felém lépett, és a puha mozdulat egyetlen hangot sem hallatott a már néma erdőben. A vadászok addigra messze jártak.
– Hiszen te is tudod. Te is érzed. Érzed, ahogy az erdő nap mint nap vár és figyel téged. Még sosem hagytad őket cserben, mindig visszatértél hozzánk.
– Figyel az erdő?
Szeme lila árnyéka megcsillant. Bárki azt hihette volna, hogy ez csak egy egyszerű csillanás volt, de én gyorsan rájöttem, hogy nem. A felettem mozdulatlanul lebegő inda hirtelen megmozdult… Nem, nem csak megmozdult. Himbálózni kezdett, majd a fára csavarodott, és végigkúszott rajta. Hátraléptem, és döbbenten tátogtam, de már meg is történt a következő elképzelhetetlen dolog: forró szél támadt, és nekem rontott. Bekúszott a szoknyám vékony anyaga alá, előredobta a hajam, aztán rögtön vissza is fordult, és elölről simított végig. Ahogy megkerült, a szoknyám és a hajam össze-vissza kavargott a meleg levegőben. A szél körbetáncolt, majd felkapott néhány lehullott levelet, és elsodorta. Még magamhoz sem tértem, mikor a fű óvatosan a lábamhoz dörzsölőzött. Felugrottam ijedtemben, de hiába, hisz mindent tengernyi pázsit borított.
– Látod? – kérdezte halkan a fiú, barátságos mosollyal. – Szeretnek téged. És visszavárnak minden alkalommal, mikor elhagyod őket.
Rémülten pislogtam fel rá, de valami ismerős érzés költözött a mellkasomba.
– Kimondom én, amit te nem mersz – mondta még mindig azon a halk hangon, de most már vidámság táncolt lila szemeiben, az ajka felfelé kunkorodott. – Az erdő él.
Arra számítottam, hogy reakció gyanánt beleröhögök abba a nyugodt képébe, vagy minimum elrohanok. De nem, egyiket sem tettem. Helyette olyan melegség futott végig a karomon, aminek semmi köze nem volt az előző széllökéshez. A melegség belülről indult, és terjedt szét a testemben; a felismerés érzése volt. Tudtam, én, mit jelent az, hogy él. Nem a szokványos értelembe vett életet kellet ezalatt értenem. De nem döbbentem meg, mégcsak nem is rémültem halálra. Tudtam, hogy igaza volt. Hiszen én magam is ezerszer tapasztaltam, többek között a mai nap.
– Valakik veszélyeztetik az otthonomat – mondtam a fiú a düh lappangó élével. – És a segítségedre van szükségem, hogy megmentsem.

És én segítettem… Hogy miért, magam sem tudom. De talán ahhoz lehetett köze, amit Sebastian elmondott, és bebizonyított. És persze az én érzéseimhez az erdővel kapcsolatban. Mert nem hagyhattam, hogy a barbár falusiak elpusztítsák ezt a csodát, amiben felnőttem. Így Sebastiannal az oldalamon, és az erdő erejével a hátunk mögött a vadászoknak esélyt sem hagytunk.

2017. szeptember 20., szerda

Helyzetjelentés


Sziasztok!

Rémesen sajnálom, hogy eltűntem, és valójában nincs is jó mentségem. Az érettségi évében vagyok, így még annál is kevesebb időm lesz írni, mint amennyi eddig volt, és emiatt én is szörnyen érzem magam. Nekem is nagyon hiányzik az írás, és amikor csak van időm, mindig kicsit írok a BT 12. fejezetéhez is, hisz most az van soron. Hamarosan egy már korábban megírt novellámat olvashatjátok, amit még az írókurzusra írtam, de addig nem szeretném kitenni, míg a Könyvmolyképző vissza nem jelzett vele kapcsolatban. Drukkoljatok nekem, hogy tetsszen nekik! ♥ Lehet, hogy mostanában csak novellákat fogok írni, egyrészt: nagyon sok jó ötletem van, ami viszont nem olyan összetett, hogy regény legyen belőle, de nem is szeretném eltemetni a fiókomban, mert novellának tökéletes. És kettő: rövid kis történetekre mindig van időm. Ha már novella: nem tudom, láttátok-e, de csináltam egy Novellák menüpontot, ahol az eddigi két novellámat olvashatjátok. :) Itt majd megtaláljátok a többit is, hogy ne vesszen el a sok bejegyzés között. 

Nektek jól telik az "új" év? Vannak még hozzám hasonló érettségi előtt álló stresszes diákok? Nektek mind sok szerencsét kívánok! ♥ Hamarosan jelentkezem! 






2017. augusztus 31., csütörtök

Írókurzus szösszenet


­­­­Sziasztok!

Az előző bejegyzésemben a 4 hetes írókurzus egyik feladat megoldását olvashattátok el. Most egy újabb ilyennel érkeztem. ;) Az egyik feladat az volt, hogy írjuk egy párbeszédet nő és férfi között, narráció nélkül. (Lényege: ki lehet-e találni a párbeszédből, a jellegzetes női-férfi jellemzőkből, hogy ki a nő és ki a férfi anélkül, hogy leírnánk a neveket, vagy konkrét jelzőket használnánk.) Na hát akkor itt is van az én párbeszédem. Muszáj volt ezt a két karaktert választanom a párbeszédhez, mert szerintem olyannyira eltérőek, és annyira "jellemző" rájuk minden, amit leírtam, hogy nem lehet nem kitalálni, ki kicsoda. Azért a végére odabiggyesztettem a neveket, hátha mégsem egyértelmű. 

"– Mit beszélsz? Ezt nem mondod komolyan!
– Teljesen komolyan beszélek. Csomagolj!
– Neked elment az eszed! Nem megyek én sehová!
– Nem akarok veszekedni veled, de nem hagyom, hogy ebben a nyavalyás házban maradj! Ha kell, a hátamon viszlek ki innét, de te ma nem töltöd itt az éjszakát!
– Megőrültél!
– Gyerünk, csomagolj!
– Miért nem költözteted be magadhoz mindjárt Tiát is?
– Harry nem Tiát követte napokon át, és nem is az ő szobájába tört be. Te vagy veszélyben.
– Hát ez már komolyan nevetséges! Ha Harry bántani akart volna, lett volna rá alkalma! De ő te utánad kémkedett! Olyasmit keresett itt, amivel téged tönkretehet!
– Akkor miért nem tört be mindjárt Rose-hoz is? Ő több ideje dolgozik nekem, mint te. Ha tényleg az én cégemet akarja tönkretenni, miért nem hozzá tört be?
– Én vagyok az asszisztensed, Rose nem viszi haza magával a munkát, ami alapján Harry eljuthat hozzád!
– Egy okkal több, hogy eltűnj innét.
– Hagyd már ezt! Nem találta meg itt, amit keresett, nem jön vissza többet. Feljelentést teszek, a rendőrök beviszik, és vége lesz.
– Te komolyan azt hiszed, hogy Harryt visszatartja a rendőrség? Vagy hogy rá tudod bizonyítani? A titkárnője leteszi az óvadékot, és már kint is van. És visszajön ide érted, mert lecsukattad.
– De…
– Ne ellenkezz már állandóan! Csomagolj össze, Stephan kint vár a kocsival.
– Én nem költözöm hozzád! Semmiképp. Te nem érzed, hogy ez mennyire abszurd?
– Szerintem ez teljesen logikus döntés.
– Szerinted ez… Te jó ég! Hány alkalmazottadnak ajánlottad már fel, hogy költözzön hozzád, mert betörtek hozzájuk? Ne légy már nevetséges!
– Vezérigazgatóként felelősséggel tartozom az alkalmazottaim iránt.
– Persze! Hogy megfelelő munkakörülményeket teremts, hogy megfizesd őket és állandó munkát biztosíts. Ezek a te felelősségeid. De beköltöztetni magadhoz őket az már túlzás!
– Szerintem nem.
– Ha Rose-hoz törtek volna be, neki is felajánlottad volna ezt?
– Valószínűleg nem. De gondoskodtam volna róla, hogy biztonságban eljusson a céghez és haza.
– Na, látod! Nagyszerű. Ha ezt teszed, azt elfogadom!
– De te más vagy.
– Ugyan miért?
– Mert a hideg is kiráz a gondolattól, hogy itt hagyjalak! Mert ha hazamegyek innen nélküled, azon fog járni az eszem, mi lehet veled. Nem fogok aludni, mert azon fogok aggódni, hogy Harry talán épp most tesz veled valamit. És ha csak egy ujjal is hozzád ér, megölöm! Hát ezért.
– Ezt… ezt nem gondolhatod komolyan. Ez teljesen irracionális! Nem lesz semmi bajom.
– Most ezt mondod. De engem nem nyugtat meg.
– Ebben a bérházban tizenheten laknak! Mindig lesz valaki, aki figyel rám.
– Akkor is mindenki figyelt, mikor Harry átrendezte a szobádat?
– Csak menj haza, kérlek! Hívj fel, ha megérkeztél, aztán reggel is, és meglátod, hogy minden rendben lesz.
– Én innen egy lépést sem teszek nélküled!
– Hát én pedig nem költözöm hozzád!
– Mi bajod a lakásommal?
– Semmi bajom a lakásoddal. A gondolkozásoddal van bajom.
– Akkor hasonló gondjaink vannak.
– Most tényleg ezen fogsz veszekedni velem?
– Addig veszekszem, amíg csak kell, hogy meggyőzzelek, költözz hozzám.
– Ilyen hosszú időt hasznosabban is eltölthetnél.
– Kérlek.
– Tessék?
– Ha szeretnéd, könyörgök is.
– Azt szeretném, ha abbahagynád ezt a baromságot. Túlreagálod az egész ügyet. Nem költöztethetsz magadhoz mindenkit, aki épp bajba keveredik, érted? Én itt lakom. És míg én nem érzem magam veszélyben, neked sem kellene ezen aggódnod.
– Te hajlamos vagy minden problémát addig csűrni-csavarni, míg el nem éred, hogy jelentéktelennek tűnjön. De ez itt nem az, és nem akarom, hogy itt maradj, ha lehetsz valahol máshol is, ami százszázalékosan biztonságos.
– Vagyis az egész helyzetből az jön ki, hogy csak az a jó, amit te csinálsz, és amit te gondolsz!
– Én ilyet nem mondtam.
– Nem is kellett!
– Mi lenne, ha egyszer azt csinálnád, amit mondok? Olyan nehezedre esne?
– Mi lenne, ha egyszer szó nélkül hagynád a döntéseimet?
– Rémes döntéseket hozol, te is tudod.
– Hűha, elnézést kérek, hímsoviniszta uraság, hogy néha követek el hibákat.
– Felőlem. De ebből a hibából bajod is eshet, ezt pedig nem hagyom.
– Ó, a francba is, legyen! Hozzád költözöm, ha így befogod a szád.
– Na, végre! Hozd a holmid, és tűnjünk innét!
– Egy hétvége! Ennyit vagyok hajlandó nálad tölteni, egy nappal sem többet, világos?
– Majd meglátjuk.
– Ne kezd, Daniel! Csak… fogd be a szádat!
– Legyen, ahogy akarod. Ó, és Emma… Valld be, hogy te is ezt akartad, csak kéretted magad!
– Álmodozz csak, Daniel. Álmodozz."

BT-sek! Ki tudtátok találni a nevek nélkül is, kik voltak ők? ♥ Hagyjatok egy kommentet!